Meddig terjed a felelősség?
„Valóban nem felelsz feltámadó érzéseidért, vágyaidért, gondolataidért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha már befészkelik magukat az ereszed alá, fészket raknak, fiókákat költenek ki - az a te beleegyezéseden múlik.”
(Popper Péter)
Meddig terjed az egyén felelőssége tetteiért, s mikortól nem számít, mit tesz, mert a körülmények olyanok, hogy képtelen kilábalni azokból? Mi a bűn? Hogyan lehetséges, hogy meginog benned Mások bizalma, holott rajtad kívülálló okok hoztak létre egy olyan helyzetet, amelyből nem tudsz kilépni?
Imádom Popper Péter bölcsességeit, mint ahogyan nagyon sokan mások is rajtam kívül. A fent idézett gondolata különösen fontos számomra. Életemben sokszor szolgált mérföldkő gyanánt.
Néhány idézetet itt külön is kiemelnék, mert bennünk is dualizmus uralkodik, s nem mindig választódik szét a jó a rossztól.
Alaphelyzet: Valamit önzetlenül csinálsz, mert úgy érzed, fontos számodra, s olyanná vált, akár a levegő és a mindennapi kenyér. Azt gondolod munkatársaid, ismernek. Aztán egy szép napon megcsörren a telefon, s felhív egy hang. Soha nem láttad. Nem ismered, de előéletéről tudsz. Meglepődsz, mert titkos a számod. Egy munkatársad adta meg neki, s nem tudod, milyen megfontolásokból tette. A legközelebbi kollégáddal megosztod, hogy mi történt, s innentől kezdve azt érzed, fészket rakott eresze alatt a madárraj. A bizalmatlanságé. Ó, nem te lettél az, hanem veled szemben támadt fel a teljes bizalmatlanság forgószele. Tehetsz erről? Nem. Megelőzhetted volna? Nem, mert, ha megtartod magadnak azt a hívást, hűtlen leszel a saját igazságról alkotott elképzeléseidnek. Mit teszel hát? Elragad a hév, s még jobban igyekszel teljesíteni, talán túl jól is, mert túllépsz a hatáskörödön, de csakis a munka érdekében. Közben ismét csörgött a telefon, ismét zaklattak. Téged, nem mást. Elmondod ezt is, s immár sötét árnyakat érzel gyülekezni az ereszed alatt. A tipikus fekete angyalok jőnek és az ámeneket nem mondják rájuk a fehérek. Kudarcot szenvedtél. De, mert fontos a munkád, még mindig nem kicsit, hanem nagyon jól akarod azt tenni. Félsz, mert tudod, az a kapocs, ami szeretettel kötött a munkádhoz, elveszíthető, mint, ahogyan az a szeretet is, ami barátsággá nőtte ki magát a munkatársságból. Pedig a szeretetet egy picit sem lehet elengedni, hiszen attól szeretet. Honnan tudhattam volna, hogyan zárulhat az egyenlegem, csak azzal, ha felveszek egy kagylót? És azzal, hogy elmondom, hogy felhívtak?
Konklúzió: Az is lehetne, hogy ne légy őszinte, de akkor köpd is szembe magad! Én így hiszem. Vagy valamiért kellett ez az élethelyzet, hogy fejlődj, hogy tanulj, hogy el merd dönteni végre, őszinte maradsz-e akkor is, ha mások nem hiszik az igazságod, ami a valóságos igazsághalmaz is.
Ami a kettő között van? Semmi más, csak kétségbeesés és fájdalom.
Cselekedeti motivációk: merj nagyot álmodni, csak számolj vele, hogy néha a véletlenek leröpítenek a pinceszintbe. És akkor? Még mindig felnézhetsz az Angyalaidra, talán éppen akkor száll el fölötted az optimizmus Ámenje!
„A modern pszichológia azt tanítja, hogy az érzések nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Nem logikai, racionális alapon keletkeznek. Csak konstatálni tudjuk pl. rokonszervünket vagy ellenszenvünket, de elhatározással nem változtathatunk rajtuk. Mint ahogy nem lehet elhatározni, hogy holnaptól gyűlöljük azt, aki szeretünk, vagy szeretni fogunk egy utált személyt. Nem a szándékon múlik, hogy valaki vonzó-e számunkra erotikusan vagy visszataszító. Igen ám, de akkor erkölcsileg felelünk-e az érzéseinkért? S ennek példájára: átsuhanó gondolatainkért? S ennek példájára: átsuhanó gondolatainkért? Azt sem tudjuk elhatározni, hogy mi jusson az eszünkbe.
Egy bölcs pap így világította meg a problémát: Valóban nem felelsz feltámadó érzéseidért, vágyaidért, gondolataidért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha már befészkelik magukat az ereszed alá, fészket raknak, fiókákat költenek ki - az a te beleegyezéseden múlik.
Mint ahogy valószínűleg félreértett Jézus nevezetes mondata: "aki asszonyra tekint gonosz kívánságának okából, már paráználkodott az ő szívében." Nem arról van szó, hogy valaki meglát egy nőt és felébred benne a vágy. Hanem arról, ha azért leselkedik utána, mert hajtja a megkívánás.”
(Popper Péter)
„Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom.”
(Popper Péter)
„Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának.”
(Popper Péter)
„A fontos dolgokat nem lehet "kicsit" csinálni. Az ember nem lehet egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott.”
(Popper Péter)
„A szeretet annak a megélése, hogy valami igencsak fontos az ember lelki egyensúlya, kielégülése, önértékelése, biztonsága szempontjából. A félelem pedig abból a felismerésből fakad, hogy a fontos kapcsolat nem abszolút, hanem bizonyos feltételek betartásához kötött, tehát adott esetben elveszíthető.”
(Popper Péter)
„Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett. De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz - így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, karakterünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit. Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés: Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit - már lezárultak a számlák.”
(Popper Péter)
„Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink, igényeink megkeresik a tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk van és eszerint közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös hullámhosszon működik az "adó-vevő berendezésünk." Ugyanabban a városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. Ezért írhatta tréfásan Füst Milán: "Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!" Szeretnénk szerelmesek lenni - és beleszeretünk valakibe. Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.”
(Popper Péter)
M. Fehérvári Judit
