Néha az ember elvérzik.
Akaratlanul is, mert hűséges olyan eszmékhez, amelyek valójában már nincsenek is, vagy soha sem voltak, csak Ő akarta érezni belső magánya feloldására, hogy igenis van Valaki, aki minden egyes rezzenésében Ő, vagy a pontos tükörmása.
Esetleg olyan valamiben hisz, amiről azt gondolja, csakis az Övé, s egyes-egyedül Érte van a világon...
Megszületett a távoli habok apró cseppjeiből, belső óceánja részévé vált, s valahol lelkében élnie kell ennek a dolognak, hogy egyszer a nagy óceán részévé lehessen.
Ma a Hűségről gondolkodtam.
Fidelitas. Milyen szépen fejezte ki a latin nyelv, amíg itt nálunk mára talán pejoratív értelmet kapott...
Árvizek, szegénység, tudatos butítás, lelki-, szellemi-és testi rokkantság rehabitálhatóan fél lábúan is a kőszívű orvosok máshonnan irányított tollvonásai által...
A Hűségnél nagyobb csak a szeretet és a barátság lehet. Elfogadni a Másikat olyannak, amilyen; úgy szeretni, hogy még egy, tíz vagy húsz év múlva is ugyanaz a selymes érzés kerítse hatalmába...
Ez az a feladat, aminek soha nem szabad szélkiáltó módjára felszívódnia, hanem igenis lápi ködként kell elkísérnie egy életen át: homályosan, de a tükör által...
Hogy soha ne keljen önmagunkat lenézni, belső remegéseink rezonanciáit letagadni, hanem egyszerűen csak tudni, hogy meg lehet csúszni néha, de az a Másik ott van, hogy felfogja eséseink, borogassa sajgó tagjaink, mert a Hűség nem arra született, hogy elvérezzen, hanem , hogy éljen, viruljon...
S ekkor talán a társadalom fele sem küzd majd depresszióval, mert megtanul mosolyogni, hinni, búvópatak módjára feltörően kacagni és Bízni!
Már Petőfi is erre a Kánaánra vágyott. S én? Hiszem, hogy pontosan tudom, mit miért teszek, s ez így van jól.
M. Fehérvári Judit
