Palasovszky Ödön: Ballag a szomorúság

Megy-megy a szomorúság,

Leszegi a fejét,

Se lát, se hall.

A lepkék türkiz rajzát se látja,

A madarak piros torkát se hallja,

Lábbal tapodja a fénnyeli fényeket.

Milyen kócos,

Milyen egyedül van,

A nyakkendője sincsen megkötve,

Megy-mendegél.

Átszeli a holdnak teli éjét,

Átszeli a gyöngyház reggeleket,

Faleveleket sodor magával,

A nyár kalandjai lemaradnak.

És nekem fáj a szívem.

Sorsom köpönyegében ballag a szomorúság

Őszi, ködös tájak vonulnak,

Kertek dehogyis ölelik meg egymást.

Sodorja falevél sorsomat,

Krókuszok nem mernek kivirulni.

Fáj a szívem.

Így csörgedez,

Így ballag,

Így hömpölyög a könnyű időben,

Így bandukol a szomorúság.

És akkor jössz te a hegy felöl,

Virágos ruhában jössz a réten-

És akkor megtorpan a szomorúság.

Hát te veled mi van-

Mondod neki-

Mit lógatod azt a szép fejedet?

És megcirógatod a szomorúságot.

Akkor megtorpan a szomorúság,

A lángoló delek lángra gyúlnak,

Mosolyra derül a szomorúság

És szertefoszlik egy mosolyban.

Zölden zöldellenek a rétek

És a krókuszok kivirulnak.

Nem fáj már a szívem.

A közhelyekről

Valószínűleg átsiklasz rajtuk és észre sem veszed, mennyi igazságtartalmuk van, ha vigasztalnod kell valakit vagy önmagad, ha fáj valamid, ha nem látod csak az élet árnyékos oldalát…

Nevethetsz rajtuk, csúfolhatod magát a mondatot, vagy sírhatsz, zokoghatsz, és valamikor megtanították Neked, hogy ezek a nyelvtani egységek milyen snasszak és értéktelen, hitvány betűk halmazaiból állnak csupán… 

Nincs fényük és melegük, csak testük van, grammatikailag elemezhető; esztétikai, irodalmi értékük elvész, mert miről beszélhetne a közhely, ha nem önmagáról… És ne mondd soha, hogy örökké, mert úgysincsen bokra, még ha a gyökerei valahol Benned is sarjadtak, hiszen ember vagy hétköznapjaiddal és ünnepeiddel, szomorúságoddal és fennkölt magasságaiddal…

De gondolj csak egyszer komolyan bele, milyen jól jönnek ezek a mondatok akkor, amikor elfogynak szavaid, mert ledöbbensz, s már tüdőd mélyén lezsibbadnak azok a hangok, melyeknek meghatározott útja van, hogy segítségükkel mégis kimondd, ami olyan közhelyes, de éppen ott és akkor nagyon is helyén való.

Vezetettnek lenni

Olyan ember nem létezik, aki spontán materiálisan vonzódna a világ összes dolga iránt.

Legegyszerűbb példa a lelkiismeretünk fellángolása bizonyos dolgokban. Honnan van? Miért jelez? Mi történne, ha nem lenne? Hogyan viszonyulnánk önmagunkhoz, s a többi emberhez?

A másik triviális szituáció: baleset ér valakit a családunkban. Mi hagyja el ilyenkor leggyakrabban a szánkat öntudatlan is: „Jaj, Istenem!”

Hiszem azt, hogy nem véletlenül történnek velünk bizonyos dolgok. Leginkább azért kerülünk valamilyen számunkra tragikusnak gondolt konstellációba, hogy abból tanuljunk. S ha ez első próbálkozásra nem megy, akkor az élet addig adogatja pingpong labdajátékszerűen a hasonló élethelyzeteket, míg csak meg nem oldjuk azt a bizonyos életegyenletet.

Ha csupán materiális téren alkotunk maradandót, akkor megbontjuk az ember- Isten egyensúlyt, mert éppen azt helyezzük háttérbe, ami számunkra is olyan, mint a mindennapi kenyér: a lelki-szellemi dolgokat. Mert a világban rend uralkodik a földi és égi, a testi- lelki és szellemi ügyek között.

Van olyan, amikor egyszerűen csak föntről kapunk bizonyos dolgokat. Leginkább gondolatok alakjában öltenek testet bennünk, s eredményük valamilyen cselekedetünk lesz, de mi magunk sem értjük, hogy miért éppen az, ami. Feladatokat kapunk, előbb-utóbb megoldjuk őket, s átölel a boldogság. Ebben a relációban az én Istenképem valami művészileg értelmezhető és mégis absztrakt energiatömeg, amely folyton impulzusokat küld, hogy itt ezt és ezt rontottad el, oldd meg, tedd a helyére a dolgokat, mert képes vagy rá. Legelőször is legszűkebb környezeteddel keresd az összhang állapotát, legyen ez több odafigyelés, egy mosoly vagy csak valami olyan dolog, ami a Másikat emberi mivoltában megerősíti, s lelkében felragyog az öröm glóriája.

Másodsorban a vezetettnek lenni azt feltételezi számomra, hogy betartom az erkölcsi szabályokat. Alapvetően ezek a formulák már az antikvitásban is megvoltak, elég csak a delphoi szabályokra vagy Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára gondolni, de az ótestamentumi tízparancsolat mégis felülírja őket, mert olyan dolgokat indukál az emberben, ami azt sugallja, hogy a létező dolgok úgy vannak megfogalmazva, hogy csakis isteni eredetük lehet.

A belső tükrökről

Van, aki csak belepillant, mások hosszú percekig időznek előtte, de mit is látnak?
Az éppen abban a pillanatban tapasztalható valóság lenyomatát.

És most a rendes tükrökről beszéltem, amelyek rögzítenek, de nem értékelnek...
Visszatükröznek egy tekintetet, egy rosszul választott öltözéket, de még a szúrós tekintetet is...
Ha nem tetszik, amit látok, legfeljebb továbblépek vagy végső kétségbeesésemben kiviszem valahová, hogy ne is legyen szem előtt... Anno az ószövetségi időkben halálesetek után, a gyász idején letakarták a tükröket vagy a fal felé fordították, s ma is sokan tartják még ezt a szokást.


A belső tükrök sokkal inkább egy feneketlen kút mélyén található örvényhez hasonlítanak, hiszen a valódi énünket mutatják. Sokan nem mernek ebbe sem belenézni, mert félnek attól, hogy nem képesek tovább fenntartani a saját eddigi valóságukat. A lehető legrosszabb védekezési taktika ez a patthelyzet. Nem látszik az út vége. A hárítások elszigeteltséghez, félelemhez, az egyén egojának beszűküléséhez, önkorlátozásokhoz vezetnek. A tudatalatti mélye pedig akár a valódi óceán, háborog... Kiutakat keres. Menekül. A végeredmény a lehető legkatasztrofálisabb, addig fut valaki, amíg önsorsrontásaiból már nem is lát kilépési lehetőségeket.

„Ha meghalsz, közel vagy az élethez.” - énekelte az egyik slágerében Jimmy Hendrix.

Most ebben az Adventben talán felismerhetjük mi is, hogy az igazi önszeretethez, el kell temetnünk magunkban egykori gátlásainkat, mert csak azt oszthatjuk meg magunkból, amit mi is ismerünk, elfogadunk és kifejlesztünk. Kockázatos vállalkozás ez! Le kell lepleznünk önillúzióinkat, szét kell rombolnunk magunkban minden olyan dolgot, amit az élet útján való rohanás közben rakódott és kérgesült ránk.

Ennek a folyamatnak az ajándéka azonban a belső otthonunk, a nyugalmunk és tisztaságunk megtalálása.
Apróságnak tűnik, noha csupán a totalitást találjuk meg, hogy belső tükreink aztán soha ne legyenek homályosak, hanem kifelé is ragyoghassanak tükörfényei Mások felé is éppen úgy, mint ott, a Szív, a Lélek mélyén legbelül...

 

M. Fehérvári Judit

Röviden az összehasonlító verselemzésről

Alapvetések

1. Kettő vagy több művet is össze lehet hasonlítani.

2. Fontosabbak a hasonlóságok a különbségeknél, hiszen összehasonlítani csak olyan műveket érdemes, amelyekben van valamilyen stiláris, formai, élményanyagbeli, életrajzi etc. egyezés.

Két típusa létezik

A, Ugyanazon költő két versének összevetése. Cél: a költői fejlődés, a motívumok kiteljesedésének, magának a lírikus életszemléletnek a vizsgálata.

B, Különböző költők olyan műveinek összehasonlítása, amelyek vagy témájukban, vagy kompozíciójukban vagy a korstílusban vagy az életrajzi jegyeikben, élményanyagukban etc. alapján hasonlóságokat mutatnak.

Mi az összehasonlítás tárgya?

A, Szubjektív gondolatiság (általában, de nem mindig filozófiai vagy létösszegző költemények, nagyon sokat mond a lírikus nézőpontja: pl. E/1.-ben vagy E/3.-ban beszél-e, az E/1. is lehet: önmegszólító költemény, az E/3-tól absztrahálás, elvonatkoztatás, általánosítás lehetséges; ugyanígy figyelemfelhívás vagy felszólítás is)

B, Tájleírás vagy tájleírás szubjektív élményekkel (Lehet elvont is, azaz Vajda allegorikus tájértelmezése, Ady látomásos tájlírája, Juhász Gyula impresszionizmusa, József Attila „peremvidéki látásmódja” szemben mondjuk Petőfi realizmusával)

C, Keletkezési időpont (Fontosak a történelmi események, lecsengésük vagy a lírikus személyes életére gyakorolt hatásuk)

D, A költők hasonló életkora, társadalmi környezetük, milyen településről származnak, a történelmi Magyarország mely részein éltek, hol tanultak etc.)

E, A lírikusok hasonló élményanyaga

F, Valamilyen csoporthoz, eszmeiséghez való tartozás (Pl. a népiesség, a Nyugat nemzedékei, a szimbolizmus, „lágerélmény”, pl. Pilinszky különböző verseiben, hazafiasság pl. Berzsenyi más-más korszakában, magyarságtudat teljesen más megjelenései, de mondanivalójában ugyanaz a gondolat a határon belüli és kívüli, vagy önként emigrációt vállaló költőknél: pl. Reményik Sándor, Radnóti Miklós, Faludy Gyögy) vagy éppen az ellenkezője ugyanazon a tematikán belül (Pl. Ady – Petőfi kifejezésmódjai, de mondanivalójukban hasonlóság)

G, Azonos műfaj (pl. elégia, óda etc.)

H, Azonos tematika (Pl. hazaszeretet, szerelem,üldöztetés etc.)

I, Tagoltság: a költemény egy szövegtömb-e vagy strófákra bomlik, van-e keretversszak, ha igen, mi a funkciója etc.

J, A vers tárgya etc.

Fontosabb kiindulási pontok

A, Melyik életmű gazdagabb (Élményanyagban, művekben, kötetekben, estleg az elismertség jellemezte-e korában vagy anonim maradt, s az utókor értékelte át az egész életművet, akár történelmi okok miatt, pl. Wass Albert)

B, A költői pálya csúcsán vagy elején, közepén keletkeztek-e a versek, ily módon mennyire egyéni hangvételűek, originálisak (Pl. Ady 1906 után, az „Új versek” kötet után robban be, amelyet sajátos egyéni hang jellemez: szimbolizmus )… Fontosak a nagy kezdőbetűvel írt szavak, mert mást jelentenek, mint, aminek tűnnek( Valahogyan így: metonímia – jelkép – szimbólum), nyelvezet, számmisztika. Adynál érdemes megjegyezni, hogy csaknem minden műve bimetrikus, azaz szimultán verselésű= egyszerre időmértékes és magyaros, a deákos verselésre Fazekas a példa, a nyugat-európait Babits, Radnóti, Petőfi (Csak egyes költeményeiben), Berzsenyi, Csokonai Janus Pannonius etc. űzték mesterfokon, a szimultánt Ady, s Csokonai A tulipánhoz című költeményben, a magyarost Petőfi és Arany, Balassi (Mindhárman az ősi formákat, de az első kettő a 12-est, míg Balassi a 8-ast, s ő az ,aki török népdalok dallamára írta verseit, tehát azok énekelhetőek is…).

C, Szerkezeti felépítés: mondanivalóra, sorra lebontás

D, Terjedelem (érdekes módon 8 sor képes elmondani ugyanazt, mint pl. 64, de mindenképpen meg kell találni a párhuzamokat a 8 sor és a 64 között!)

E, Lineáris rend van-e a műben vagy laza képek sorozata?

F, Mi a költemények központi gondolata, toposza?

G, Kiolvasható-e összefüggő történet a műből?

Továbbgondolás

A, Téma

B, Költői hang: vagy személyesebb, visszafogottabb, halkabb, szemérmesebb, színeiben a pasztell árnyalataival jellemezhető, s „moll-hangnemben” szólal meg vagy „dúr-hangnemű”, rikító színű az egész vers.

C, Formai eszközök (Itt az összes szóképet és stiláris eszközt nagyító alá kell venni! Tóth Árpád az anyagtalan ábrázolója, Babits a forma művésze… Az előbbi a szinesztéziáival, alliterációival, az utóbbi a verstani ismereteinek tökéletes alkalmazásával, Kosztolányi képes volt az „l” likvidával szinte dalolva lebegtetni a verset – Ilona-, de az ellenkezője is igaz: a z, m, n, s, l, h – lágyabb mássalhangzók, míg a t, d, b keményebbek… Meg lehet nézni ezek arányait is, de ugyanígy a magas és mély magánhangzókét is, mert ezek adják a zeneiség egyik alapszegmensét.

D, Térszerkezet, ha van: vagy vibrálás vagy hagyományosabb felépítés, mintha egyetlen hosszú utazás lenne

E, Időviszonyok – Honnan hová? Miért? Hol található az a kritikus pont, ahonnan a befogadó oldaláról másképpen szemlélem a verset?

F, Tagolás: van-e megszólító és elbeszélő mondat, milyen a sorrendjük, arányuk; a kijelentő mondatok valóban kijelentőek-e vagy felkiáltásokat, óhajtásokat, felszólításokat (Vörösmarty: A vén cigány- rapszódia vagy ditiramb)tartalmaznak- e? Ha a válasz igen, miért?

G, Stílusjegyek: a mondatjegyek különbsége is ennek számít; vannak-e motivikusan ismétlődő szavak? Érdemes megszámolni, hogy hányszor, s mit akar vele nyomatékosítani a költő! Vannak-e halmozások, s milyen ritmusúak?

H, Szóképek

I, A szemléletesség egyéb eszközei: Vannak-e olyan sorok, amelyekben ugyanarról van szó? Ilyenkor érdemes összevetni őket!

Mennyiben más a szemléletük, mert más lesz… Hogyan erősödik meg a konkrét szemléletesség? A költői képek részletes elemzésén át jutunk el ide. Valami lehet nagyon köznyelvi vagy eleve művészi. Ez utóbbi esetben használható a „finom ecsetkezelés” jelzős szerkezet a fogalmazásban.

J, Egységes-e az egyes művek színvilága? Láttat vagy muzsikál valamelyik mű, vagy esetleg egészen másról szól?! Megjelenít-e a költő valamilyen értéket a színekkel?

K, Zeneiség: első sorban az alliterációk és a szinesztéziák szerepe, de a rímelhelyezés is ide tartozhat, s a szavak jelentésbeli kategorizálása is (hangutánzó, hangfestő) pl. Radnóti: Éjszaka.

L, Verselés: szerencse, ha van enjambement (soráthajlás vagy áthajlítás, amikor egy gondolat nem egyezik meg egy mondattal, hanem a vers következő sorában folytatódik) a műben, művekben, mert az egyaránt képes elmesélni s/vagy lehalkítani a verset, pl.(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

M, A mű, a költő üzenete, mondanivalója: önmagában is lehet egy mű értéke, mert, ha egyszerű, tiszta és pontos, akkor a lírai realizmust testesíti meg, ha nem, akkor más variációk fordulhatnak elő.


M. Fehérvári Judit

Babits Mihály: Esti kérdés - Műelemzés

A mű szövege

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Elemzés

Az 1909 és 1911 közt keletkezett verseket Babits a „Herceg, hátha megjön a tél is!” című kötetben gyűjtötte össze. A költő második kötetének talán legfontosabb, de mindenképp legismertebb verse az Esti kérdés, melynek első tizenkét sorát még 1908-ban Szegeden írta meg, s 1909 áprilisában Fogarason fejezte be.

Ez a költemény a meditatív versek sorát nyitja meg. Az egyetlen, 53 sorból álló többszörösen összetett mondatban (Noha az írásjelek nem ezt sugallják!) Babits az élet értelmére, céljára kérdez.

Műfaja: filozófiai költemény

Hangneme: emelkedett

Filozófiai hatás: Bergson elmélete az objektív, mérhető és a szubjektív, nem mérhető időről. „Eszerint kétféle idő van, az egyik a fizikusok által használt egynemű idő, a Kant-féle szemléleti forma; mely a térhez hasonlít; a másik az élőlények különnemű, teremtő ideje: amelyet Bergson tartamnak nevez.” (Babits) Bergson pozitivizmust támadó filozófiájának központi gondolata a tudat idejének (a tartamnak) és az értelem idejének (a térbe vetített időnek) kettőssége.  Ő az irodalomban és a szellemi tevékenységekben az intuíciót tartotta elsődleges dolognak.

Központi kép:

A verscímben is jelölt központi kép az est. A meditatív léthelyzethez megfelelő teret és időt adó keret már Csokonai Az estve és Az éj és a csillagok című költeményeiben is előfordul. S már ott sem a válasz a fontos, hanem az örök szembesülési igény. Így a verszárlatban megfogalmazott kérdésre nem is kapunk választ, de nem is ez a cél, hanem a létérzés képtelenségének a tudatosítása, amelyben az élet képeiben való végeláthatatlan gyönyörködés, a halálérzés és a szépség összekapcsolása sugallja azt a paradoxont, hogy mégis érdemes megszületni és végigélni az életet.

Szerkezet:

Két szempont szerint is meghatározható.

A, A költemény az értelmi tagolás szerint három szerkezeti egységre bontható.

B, A vers a  poétikai eszközök alapján két szerkezeti egységet tartalmaz.

A:

Három időhatározószó tagolja három részre a verset: a midőn, az olyankor és az ott.

Ennek alapján az 1-12. sor: a jelen, egy nyáreste élményeinek leírása.

A 13-34. sor: a múlt (a fogarasi „barna, bús szoba”, a szegedi kávéház, a bajai domboldal, utazások szekéren, hajón, vonaton; az első velencei út emlékképei) emlékképeinek felidézése.

A 35-53. sor: a jövőre vonatkozóan tartalmaz utalásokat, s ez tíz olyan kérdésben fogalmazódik meg, amely a létről kérdez.

B:

1-34. sor: A páros és keresztrímek váltakozása jellemzi.

35-53. sor: Az ölelkező rímek túlsúlya jellemzi, amelyek páros rímekkel vannak kiegészítve.

Stílusa: impresszionista, s ennek árnyaltsága jól illeszkedik az elgondolkodó, tűnődő költői attitűdhöz.

Verselése: A vers időmértékes, jambikus lejtésű 10 és 11 szótagos sorokból áll (Ötös és hatodfeles jambusok).

Rímképlete: Változatos (páros-, kereszt –és ölelkező rímek)

Értelmezése: A létezés alapkérdéseit, azaz az okát, célját, értelmét lehetetlenség megválaszolni. Ellenben nem csupán rájuk lehet, de emberként szükséges is, rákérdeznünk a miértekre. Ezekkel az állandó kérdésekkel magának az irodalomnak a szereptudata is megváltozik, hiszen a Költő teljesebb mértékben szembesül  az elmúlás kínjaival a hétköznapi embernél, s Ő az, aki tudja hogy a létezés teljessége  csakis  a születés és halál egységében testesülhet meg.

M. Fehérvári Judit

A lelkiismeretről és a társadalmi folyamatokról

Eddig nem voltak ismeretlen fogalmak előttem a kultúrharc, a presztízsharc és a hatalmi harc fogalmak, hiszen nap, mint nap tapasztalom ezeket akár a médiában, akár a politikai életben, de még a mindennapokban is.

Ha logikailag vizsgáljuk ezeket a negatív tendenciákat, sőt egész folyamatokat, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a valóságban olyan vérre menő sakkjátszmák szereplőivé váltunk, amelyek nem csupán a mi egyéni életünkre, de a nagyobb közösségekre is kihatnak. Ha pedig ezt az utóbbi állítást elfogadjuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az egyén (egyének) további sorsa, léthelyzete a társadalom pszichológiai komfortérzetét is befolyásolja.

Az még csak-csak érthető, hogy, ahol közösségek vannak, ott érdekcsoportoknak is lenniük kell, de az már egyáltalán nem, hogy mi befolyásolja ezek működését, mikor robban a bomba, mikor telik be az a bizonyos pohár. Szenvedések és nélkülözések, apró trükkök, nagyobb szélhámosságok, az igazmondás hiányossága, az egymás iránti tisztelet csaknem teljes hiánya jellemzik ma is a magyar társadalmat.

Emlékeimben egészen eleven él egy kép: 1982: Moszkva, a Komszomolszkaja metróállomás: leszakad a mozgólépcső, s bedarált néhány embert. Nem igen hibázott az akkori média, mert ma sem találom még a neten sem nyomait annak az eseménynek. Ugyanakkor ezt megelőzően egy férfi hirtelen összeesett, s talán meg is halt. Távolról láttam csak, s ma is csak a metró villanásszerű fényei sejlenek fel csupán, miközben hallom az „Oсторожно, дверы закрываются, следующая станция...” („Óvatosan, az ajtók záródnak, a következő állomás…”) kezdetű, s akkor a mindennapi életem részévé vált mondatot.

S, hogy miért jutott ez éppen most eszembe? Mert ma itthon megyünk el ugyanígy egymás mellett, s ha meg nem tesszük, akkor pöfögünk, bántjuk a másikat szóval, tettel, pletykával és nem tudjuk elviselni az egyre több terhet, beleroppanunk, miközben elfelejtünk mosolyogni, s közönyösen tudomásul vesszük, hogy ez van, de majd csak vége lesz egyszer az életnek, s szinte vágyjuk néha a nemlét állapotát.

Depressziós ember a magyar, de valaminek mégiscsak lennie kell a genetikai kódokon kívül, ami ma is fenntartja ezt az állapotot. Elég könnyű ezért a történelmünket hibáztatni, s nem belegondolni abba, hogy mi miért nem vagyunk keményebbek és acélos szívűek akkor, amikor segíteni kellene a másikon, segíteni kellene egymáson, s bizony érezni a jövő generációi iránti felelősséget is. Nem nagy dologról van szó, csak akkor válik ez óriásivá, ha belőlünk is kivesznek az etikai parancsolatok. Ezeket pedig a Tíz parancsolat azon része tartalmazza, amelyek ma is világ bármely részén az emberi együttélés alapvető normái közé tartoznak, s ezért aztán minden jogállam törvénykezésének az alapmotívumai is. Ugyanakkor a dolgok ezen megközelítése nem zárja ki azt, hogy a nem vallásos vagy nem hívő emberek ne cselekedhetnének a felelős szeretet jegyében, ha csupán a keresztény kultúrkörnél tartok, hiszen mióta Karl Racher papírra vetette azt az állítását, amelyet egyébként Jézus is hirdetett, hogy „anonim keresztény” minden olyan ember, aki a felelős szeretet jegyében cselekszik, ha tud róla, ha nem, megdőltek bizonyos egyházi dogmák is.

Ma mi méltó hozzánk? Hogyan tudnánk a magunk csekély erejével hozzájárulni ahhoz, hogy más legyen a világ? Honnan tudjuk azt önmagunk is felmérni, mi az, amit még elbírunk, amiért felelősek vagyunk?

A tegnapi napon érdekes történet szem-és fültanúja voltam itt, ahol élek. Külön tanulmányt érdemelne a környék, mert nem lakótelep, de nem is valódi lakópark. Ellenben időben egyszerre költöztünk ide éppen tizenhárom esztendeje, így mindenki mindenkit ismer. Ehhez hozzájárulnak azok a makro társadalmi folyamatok mikro társadalmi leképződései, amelyek nem is olyan feltűnőek egy kevésbé zárt közösség esetén. És el lehetne kezdeni, hogy sok és új autó, új bútorok és pici gyermekek, jó munkahelyek és kölcsönök özönei… Olyan egy évtizede… Ma kevesebb és nem új autó, banki lefoglalt kocsik, jelzálogok, még több hitel, mert begyűrűzött a spirál, amiből nem látszik kiút, ingerült emberek, főként rokkantak, de úgy valójában (Bénulások, agyvérzések, gyulladások, autoimmun, pszichés bajok etc. …) és az utca… Az utcán árad a hír, hogy ki mit csinál, s parkosítások ürügyén egyre több a pad, ahol szinte állandón ugyanazok ülnek és nem éppen a legjobb indulattal kibeszélik, hogy kinek mit hozott a postás, mert az aztán mindent elmesél egy kávéért cserébe, de a munkaidejét a szomszédos utca ivójában kezdi, mert kell az első kávé; tízóraizni a cukrászdába, ebédelni az iskolába jár, majd fordul még egy-két kört, s csodálkozunk, hogy a hivatalos leveinkért mehetünk érte a város másik végébe este hét körül, már, akik nap közben nem vagyunk itthon. S magának a postásnak is tátva marad a szája attól, hogy néha valaki szemére veti, hogy miért nem tud valami rendszert vinni az életünkbe, de visszamosolyog, hogy ugyan, minek, hiszen, ha délre végezne, hol lenne az a napi öt plusz túlórája. A baj ott kezdődött, amikor a környék háromgyerekes beállt alkoholista anyukája, akit egyszerűen csak „Szatyros” mellékévvel láttunk el, mert napi húsz alkalommal valamelyik bolt felé tartott, ahonnan egyre tántorgóbban és egyre illumináltabban tért vissza a gyermekei és a férje szégyenére, meg nem kapta a harmadik szélütését. Ebből is felépült, mert ismerjük ugye a részegekről szóló mondást?! Szóval megóvta az Isten, de lenyugdíjazták. És három hónapon át délelőtt tíztől délután háromig az utcákat rótta, várván a postást, aki addigra meg is hozta neki a magyar államtól az első azonnali kilencven napra visszamenőleges nyugdíját, de közben mindenkiről mindent megtudott. Pl. a közös képviselőnkről, hogy nem fizeti az maga után a TB-t, ahogyan mondja, hanem bizony nyugdíjas és nem vállalkozó, ahogyan sejtetni engedik az állandó létrája és festékes eszközei, a reggeli indulásai és az esti érkezései. Na, ennek a mindenki emberének aztán tegnap fellobbant a belső tüze, s „Kapd be a citromos nemi szervemmel…” induló rácifrázott káromkodásaitól volt hangos a környék, csak éppen nem az kapta eme „szent szózatot”, akit megilletett volna… Ja, kérem, mert ő azért is huszonéves kocsival közlekedik, de a felesége a garázsból az egyik legjobb márkájú járművel indul reggelenként, s nyilván szemet szúrt ez azért ott, ahol jó sok családtól elvették a családi pótlékot, mert a gyerekek az iskola mellé jártak, ahol egy cigiért a fele közösség bármit megcsinál, ahol a házmester hajléktalanokat alkalmaz azért, hogy borítsák már ki a szelektív hulladéktárolókat némi befőttesüvegért, ahol az ingyenes gyógyszertári újságokért pénzt fizetnek a szórólaposnak a bennük rejlő kuponokért, mert milyen jól továbbárusíthatóak a segítségükkel megvásárolható termékek… És, ahol a polgárőrség semmit sem tehet, ha éjjel úgy üvöltözik a munkáját veszített tűzoltó, hogy három kilométeres körzetben senki sem alszik, mert birtokon belül teszi… És, ahol hihetetlen sérelemként éli meg az egyébként egyetemistákból álló ifjúság, ha hajnal felé valaki rájuk hívja a rendőröket, s a hatóság fejenként hatezerre bünteti őket, mert valójában kiemelt zöld területen vagyunk a keleti régióban, ahol talán soha senki nem hallott még Szókratészról…

S miért éppen Szókratész?! Mert, ha tovább szeretnénk haladni, ha tenni is mernénk mindezek ellen, akkor bizony ismernünk illene az Ő daimonion fogalmát. A szó a lelkiismeretet takarja, amely, akár a kis szellem, mellyel azonosította, egész életünket irányíthatná, figyelmeztethetne, mielőtt valami olyat cselekednénk, amely nem méltó hozzánk.

És kellene ez nagyon nemzeti szinten is, mert hol van a választások előtt hang, az a belső?! Csak konfliktusok léteznek, s a válság szótól hangos az egész köz-, művészeti-, gazdasági- és társadalmi élet, a követendő erkölcsi normák pedig valahova nagyon messze röpültek.

M. Fehérvári Judit

Ars poetica-variációk

Litánia

Kőoszlop vagyok-e,

vagy madár?

Magam sem tudom már.

Sziklaszirtre, ha állok,

levetvén magam, ha

kegyel az isten

– sose bíztam ebben egészen –,

majd felmagasztal.

Sokféle átváltozás van.

Velem a legszebb esett meg:

lelkem átjárta a szeretet.

Könnyelműség ezt a kincset

vásárra vinni!

Jól gondold meg Te is, mit teszel,

élni felelősség, kezedben

az ég oszlopait tartod,

ha elejted, rád rogy.

Pusztul a világ.

A változás másféle szele kísért.

Botorság kicsinyként nagynak lenni

a hitről farizeusként énekelni.

Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!...

Hagyjátok el az Úr házát!

Szégyen ott minden vásár,

csak a szeretet szava irgalom,

koszorúm, ha magamon

hagyom, talán az a jutalom,

s Tiétek a betlehemi csillagom.

A sós vízen mi is járhatunk,

az olajágat naponta lehozhatjuk

üresedés helyett tele kehellyel,

töltsük meg Magunkat fénnyel!

Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!...

Sírnak az asszonyok,

csattognak ostorok,

kemény szöggel átütik Megváltónk kezét,

vasmarokkal tépik ki szívét.

Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!...

Ars poetica variációk

1.

Szuroksötétben is rendületlen

hittel járj a ködben

noha lelked mélye sírokon

táncol és a zokogás

kínja torkodban gázol

mégis szétrobban moraja

– hadsereg ellen gyalogos katona –

de támaszték az,

fából keresztként ácsolt

a végtelenbe vivő

mannafelhő, hát imádkozz!

Bor Vagy és fürtje

a szüretnek,

terített asztal és hangja

az Egeknek

szavaid nyomán a falak is

ledőlnek...

Szivárványhíd kételyek

vádolnak, emelnek…

Indul a mozdulat,

lépj és felelj meg,

s hidd,

felébred Szíved harmóniája,

hogy Te légy ma

„világnak világa”.

2.

Nem némaságot

ígért az Ég,

hiszen nemtelen

lelkében

ma is repülők

hada zúgatta szét

a Nap íriszén

foganó harmatgyöngyöket,

hogy szitálva hulljanak

messze túl a fák szemöldökén

a holdfogyatkozás utáni

döbbent kábulatban,

mert villámfényes,

szomorú sötétség

vall öntudatlan…

Kakastorkú hajnalok

reccsenhetnek

ily mérgesen,

mikor még

nem járnak

a vonatok sem

és embriócsillag-kormos

az Éj – képtelen lebegés.

Süvítések a levegőben,

és nem látom, éppen honnan

dörren a gép,

de mégis dobhártyáim

szaggatják szerteszét e zajok,

s néha modern Zeuszok

Héráikkal civódnak,

míg Olümposz népe

a távolból kacag

vagy egyszerűen csak

rosszmájú pletykákat

sutyorog,

mert rég elutaztak

a héroszok vagy

fogyóeszközként

a szemetesben végezték…

***

A repülőtér mellett élek,

ahol záporok idején

szellemszalagok

és pici villanások hada

jelzi az anyaöl

békéjét, s a horizont

is vízszintben áll

a műszeren,

s lelkem tisztásain

őzikék pihennek,

álmuk ma is gyolcsfehér,

hiába lövi ki nyilait

az atomkori Ámor:

a végtelen repülés.

Őrizkedj…

Őrizkedj csikorgó fogakkal

kiejtett szavaidtól,

az üvegszilánkoktól,

melyek jéggé fagyasztják

lelkedben a hópelyhek táncait...

A tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól,

a tűzpirostól és a violakéktől,

a vágytól, hogy peregjenek

előrébb az évek...

A zuhanástól,

ha megremegtet a csobbanó tenger,

és vágyódó sóhajjá lesznek perceid,

a számlálatlan baráttól,

az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől...

Olyanok ők, mint két kereszt

között az ősi folyamok:

csak hallgatag, tünékeny dolgok,

elfeledett, vak hajnalok,

ha léted már nem e földön jár,

hanem Lelked föntről lefelé dobog,

akár zuhanásukban a csalóka Angyalok,

kik tudni vélték az igazságot

és cédrusként ragyogott

arcukon a tisztítótűz minden pokla.

Akár a vasnehezék egy bárkán,

mely csupán kenyeret adott és békét,

de megkettőztek és igazoltak

a későbbi Ágostonért és Ferencért,

hogy mégis megmásíthassák

az elfeledett múltat,

a titkos kincset, a bocsánatot,

az igézetet, s minden okot...

Őrizkedj attól, hogy porszemnyi

szilánknak érezd csupán Magad!

A látomásoktól, melyek eltorzítják

a valóság tükreit,

a ragyogó testek nászától,

a hófehér madaraktól,

a hold tányérja alatti üvöltésektől...

Bukdácsoló félelmeidtől,

a szilárd földtől,

könnyeid szivárgásától,

a hamis kézfogásoktól,

a csilingelve szálló

szappanbuborékoktól,

az estharang csengettyűszóitól,

a szaporán pergő idegen nyelvektől,

a felesleges batyuktól...

„Bizony mondom néktek,

ha olyanokká nem lesztek...”

Felesleges a verőfény, a nyár,

a városok kék selyme,

a pázsitok zöld harmata...

Mert soha semmit

nem ragaszthatsz

hiánytalanul vissza,

és nincs az a stróf,

mely mozdulataid ékét

visszaadhatja...

És nem segíthet sem

a mammon hatalma,

sem a ráció, a tiszta,

csak a hideg vasgyomra

lehet jussod még és

eltűnik az akvarell paletta,

s minden grádics csak szürke,

felhőtlen pompa,

ha önmagad útjáról letérsz,

nem találsz többé vissza!

Gyémántos bocsánatkérés

Átbalzsamozott vers

Bocsásd meg nekem,

hogy ebben a bolond világban

úgy tudok gyémántot teremni,

ha egyre csak égek

magas hőfokon, akár

mennydörgésben a viharfelhők násza

gyökeret eresztek e felbolydult zúgásban.

Bocsásd meg nekem,

hogy ebben az őrült világban

úgy tudok levegőt venni,

ha egyre csak égek.

Tűzdelejes paripák fél igazságában

némul el a hangom,

de meg soha nem alkuszom.

Bocsásd meg nekem,

ha néha lázas óráimban

acéllepkékről álmodom,

a tájat mardossa a rozsda,

minden fogyatékos,

mint a pásztor nélkül maradt csorda.

Bocsásd meg nekem,

hogy ebben a tajtékos világban

úgy tudok csak élni,

hogy szabadeséseimben

mindig Rád támaszkodom,

holott az Öröklét ígéretét

nem Te dalolod,

de képes vagy megrepeszteni

az Ég fenséges kupoláját,

s reggelre az én lelkemben

minden csupa gyémánt.

Sír az emlék

Néha felzokog ez a

reménytelenül keserű világ,

melyben ott ragyogsz valahol a

sárguló nap végetlenjében,

a holdsarlóban, a csillagok

kozmikus ölelkezésében,

a nyár végi kékben,

csüggesztetten ott tündökölsz

a vörösben botorkáló lenyugvóban,

a küllők alatti Hélioszban.

Fehér, harmadnapi Krisztus arcod

szelíden feszül a ridegen tátongó,

lélegző szeleknek bánatában,

neved egy sírkövön vacog

megkopott aranyában.

Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba

szédülő langyos tavasz,

mi gyengéden dédelgetett álmainkból

új és friss rügyeket fakaszt,

s lágy szellőivel öleli át a fákat,

bokrokat és a házat,

mely nem ismeri még ezt a lázas,

karcos valóságot.

De Tiéd az ősz is, az elmúló

és hallgatag szőnyegavart termő,

a száraz karú, kopár- tüzesen

lüktető álombirodalom, mely,

mint tűnő pillanat, elvész,

elszakad, hiába kiáltanék,

Ne hagyd felednem a

Magaddal hozott szépet,

a bennem ma is élő ősi

igézet-rétet.

Lebegő emlékfoszlányaid

gyémánt koporsók,

csöndesen dúdolók,

és pergetik gyöngyeik

a négy szál gyertyán,

melyek befedezik

Lelked szarkofág délibábját

a régmúltnak azon a napján,

mikor a fehér szélén fekete táncolt,

kesztyűs kezek, nyúzott arcok

és megfáradt pillanatok

ledőlni készültek,

sírba bukni, ácsolni

és keringőzni, s ezt

a csonthús valóságot

mindörökre elfeledni.

Testem, akár a moly rágta ruha,

mára véges-szürkén csavargó

tükörbe ágyazott ezerarcú bánat:

magányos temetők és elnémult,

évmilliárdok vegetációja,

mégis elrejtem halálod,

féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,

csontpikkely szárnyaimmal burkolom.

És magammal vittelek

nagyon mélyre,

legbelülre a világtól

elrejtett sötétségbe,

hogy senki se lásson,

hogy senki se bántson.

Immár enyémek is

az örök temetők,

a szertefoszló, hideg

szemfedő rongyok,

a gyász szívét is elfedők,

az évek pergésével

részemmé lettek

a bennem is bomló

hallgatag testek.

És mára mindent szeretek,

ami lecsukott, és ami

már korhadó: a leszögeltet,

a láthatatlan láthatót,

a sírok zugában megbúvó

sorvadást és életet,

a begubózott bábokat,

a születő lepkéket

nevelte bábarcokat,

és újratanulom Neved,

mert különben már csak

az én részem maradsz,

mit nem osztottam meg soha,

annyira enyém voltál…

Hallod?

Sír az emlék.

S Te tudod egyedül,

ma is milyen zokogva fáj.

M. Fehérvári Judit